Az építészeti bűnmegelőzés története

Európában már a 19. század harmincas éveiben felfigyeltek arra, hogy eltérő területek más és más bűncselekmény-fajtákat vonzanak. Guerry 1833-as tanulmányában¹ ezt az egyes területek népsűrűségével, az ott élők anyagi helyzetével és műveltségi szintjével hozta összefüggésbe. 1835-ben Quetelet² további tényezőként említi az egyes környékek eltérő viszonyait, melyek adott esetben tálcán kínálják a bűnelkövetés lehetőségét.

Az eltérő városrészek bűneseteinek vizsgálatával legközelebb a 20. század 20-as éveiben chicagói szociológusok kezdtek foglalkozni. Clifford R. Shaw és Henry D. McKay kutatásaikat³ Chicagón kívül más észak-amerikai nagyvárosokra is kiterjesztették. Kimutatták, hogy a különböző bűncselekmények eltérő arányban fordulnak elő az egyes városrészekben. Általánosságban azonban elmondható volt, hogy a bűnesetek előfordulása fordítottan arányos a városközponttól mért távolsággal.

A „zóna-elméletet” Európában Morris londoni kutatásokkal próbálta igazolni. Ez azonban nem járt sikerrel, Morris szerint azért, mert az európai városok nem mindig sugárirányban fejlődtek. Kutatásainak újdonsága viszont az volt, hogy nem csak az elkövetés helyszínét vizsgálta, hanem egyidejűleg a tettes lakhelyét is. Arra az eredményre jutott, hogy bár a legtöbb lopást az üzleti negyedben követik el, az elkövetők a leromlott külvárosokból érkeznek. A további kriminológiai kutatások ez alapján kezdték megkülönböztetni a bűncselekményt vonzó területeket azoktól, ahonnan a bűnözők érkeznek.

Míg a 19. században az egyes városrészek eltérő bűnözési statisztikáját a nagyobb népsűrűséggel, valamint az alacsonyabb anyagi és műveltségi szinttel magyarázták, az 1960-as évekre felismerték, hogy az egyes városrészek építészeti megoldásai is hatással lehetnek a bűncselekmények arányára. Az épületek külső és belső kialakítása előidézheti bizonyos bűncselekmények elkövetését azzal, hogy alkalmat kínál az elkövető rejtőzködésére vagy elmenekülésére. A kutatók figyelmét egyre inkább a bűnelkövetések körülményei vonták magukra. A városrészekkel kapcsolatos tanulmányok után, az 1970-es évek elejére így jutottak el az egyes épületek bűnelkövetési szempontból történő vizsgálatához, melyben a társadalmi és gazdasági tényezők mellett a bűncselekmények egyik lehetséges előidézőjét ismerték fel.

1961-ben a chicagói házfelügyeletnél dolgozó Elizabeth Woods megfigyelte, hogy a bérházak lakóiban is megvan az igény a jobb életkörülményekre, de hiányoznak az eszközeik ennek elérésére. Woods ezért olyan alapelvek kidolgozásába kezdett, melyek útmutatóként szolgálhatnak arra, hogyan lehetne a bérházakat úgy tervezni, hogy a lakók rálássanak a szomszédaik lakására, valamint közösségi terek kialakításával a lakosok szemmel tarthassák saját környezetüket.

Jane Jacobs Az amerikai nagyvárosok élete és halála című könyvében⁴ azt tárgyalja, hogy az épített környezet és az ott lakók között egyfajta fizikai kölcsönhatás jön létre, ami alapvetően meghatározza egy környék életét. Jacobs három módját sorolja fel annak, hogy egy utcát biztonságosabbá tehessünk. Az első a magán és a nyilvános területek egyértelmű elhatárolása. A második a változatos területfelhasználás. A harmadik, hogy minél több járókelő legyen az utcákon. Jacobs azt is leírta, hogy egy lakóközösség biztonsága az összetartozás érzésének erősségén múlik, és azon, hogy a lakók sajátjuknak érezzék és ellenőrizni tudják a területüket.

1969-ben Oscar Newman új szakkifejezést vezetett be, majd 1972-es könyvének is ezt a címet adta: A védhető terület.⁵ Newman nagy hangsúlyt fektetett arra, hogyan kell az épületeket és környezetüket megtervezni. A védhető területnek két jellemzője van. Az első, hogy lehetővé teszi az emberek számára, hogy rálássanak a területre, és ők is láthatóak legyenek. A második, hogy felelősnek érezzék magukat annyira, hogy közbelépjenek vagy értesítsék a rendőrséget, ha bűncselekményt észlelnek.

Newman az 1970-ben elkezdett kutatásban New York 150 ezer városi tulajdonban lévő lakását figyelte meg. A New York-i ingatlankezelő vállalat, melynek feladata az állami tulajdonban lévő lakások felügyelete, karbantartása volt, részletes jelentéseket készített a házakban és azok előtt előforduló bűncselekményekről, rongálásokról. Ezeket az adatokat dolgozta fel Newman a háztípus, a házmagasság és a környezet szerint. Megfigyelte, hogy a New York-i túlnépesedés annak következménye, hogy vidékről és a világ más területeiről alacsony jövedelmű tömegek áramlottak be a városba. Elhelyezésükre az Egyesült Államokban gyakori földszintes vagy néhány emeletes házak helyett pontszerűen kialakított toronyházakat építettek, melyeket minden oldalról közterület határol. A bűncselekmények száma ott volt kiugróan magas, ahol alacsony jövedelmű családok laktak magas házakban.

A bűnözés szempontjából az olyan toronyházakat találta a legveszélyesebbnek, amelyek 7 emeletnél magasabbak. Ezekben általában száznál is több család lakott. Egyetlen bejáratuk és közös előterük volt, ami egyben a postaládák helye és a felvonók előtti várakozóhely is volt. (Hasonló a budapesti és más, magyarországi nagyvárosokban található toronyházak kialakítása is.) Az emeletenkénti folyosók jellemzően egyetlen hosszú, közös szakaszból álltak, melyen keresztül a kétoldalt elhelyezkedő lakásokhoz lehetett eljutni. Az épületben sem portás, sem házmester nem volt. Az előterek, a folyosók, a lépcsőházak és a liftek teljesen nyilvánosak voltak, oda bárki beléphetett.

Newman megállapításai szerint ezekben a magas házakban hét és félszer nagyobb a bűnözés és a ron­gálás, mint más többlakásos, de jóval kisebb tár­­sasházakban. Ennek oka a személytelenség és a környezettel való azonosulás hiánya, lehetetlensége.

Egyáltalán nem amerikai sajátosság, hogy a lakóte­le­peken - különösen a magas házakban - magas a bűn­cselekmények száma, és gyakori a vandalizmus. A lakók nemhogy védenék az épületet, hanem sokszor ők maguk teszik tönkre, nem sajátjukként kezelik.

1971-ben megjelent C. Ray Jeffrey Bűnmegelőzés környezettervezéssel című könyve.⁶ Ebben az épített környezet és a bűnesetek előfordulásának összefüggéseit vizsgálta. Jeffrey teremtette meg az építészeti eszközökkel történő bűnmegelőzés (Crime Prevention Trough Enviromental Design) szakkifejezést. Könyve a bűnesetek és az elkövetés helyszíne közötti összefüggéseket vizsgálta, és lakókkal készített interjúkat is tartalmazott.

1981-ben Donald Appelyard tanulmányában⁷ érdekes eredményre jutott. Azt vizsgálta, hogy az utca két oldalát elválasztó úttest forgalmának nagysága és sebessége hogyan határozza meg a két oldal között kialakuló társadalmi kapcsolatokat és az „otthonnak” tekintett terület kiterjedését. Alacsony forgalom esetén a közösségi ellenőrzés, felelősségérzet kiterjedhet az egész utcára, közepes forgalom esetén már csak a járdára, nagy forgalom esetén pedig csak a lakásra is korlátozódhat. Az így megszűnő természetes felügyelet elősegíti a bűnözés térnyerését. A terület ellenőrzését mesterséges eszközökkel kell fenntartani (kaputelefon, videómegfigyelés, portaszolgálat stb.), mely még jobban elidegeníti az egyént a külvilágtól. Ez olyan öngerjesztő folyamatot indíthat el, mely a közbiztonság romlásához vezethet.

1982-ben jelent meg James Wilson és George Kelling Betört ablakok című munkája.⁸ A tanulmány megállapítása szerint szinte teljesen mindegy, milyen környéken áll az épület: ha a betört ablaküveget, graffitit, falfirkát, szemetet nem távolítják el időben, akkor ez a fajta rendetlenség és pusztulás a környező épületekre is továbbterjed.

1985-ben megkezdődött az első építészeti bűnmegelőzés tananyag bevezetése a Kentucky állambeli louiseville-i egyetemen. Az egyetem egyik oktatója, Timothy Crowe kriminológus kidolgozta A bűnmegelőzés alkalmazása építészeti tervezéssel és területfelügyeleti koncepciókkal című könyvét.⁹ Ez a mű segítséget adott az építészeti bűnmegelőzés koncepciójának alkalmazásához mind a társasházak üzemeltetőinek, mind a törvényalkotás kezébe.

1994 és 2002 között a Sparta Consulting Corporation (Spárta Tanácsadó Iroda) vezette az amerikai kormány legnagyobb építészeti bűnmegelőzés programját, mely főleg önkormányzati bérlakásokra és lakásokra fókuszált. A projekt végére határozott csökkenést mutattak azok a bűncselekmények, melyeket az FBI első számú bűncselekményekként tart számon (súlyos bántalmazás, nemi erőszak, gyilkosság, rablás, gyújtogatás, betörés, lopás, tolvajlás és gépkocsilopás). Ezek a bűnesetek területtől függően 17-77%-os csökkenést mutattak. A helyzet a bűnözés által fokozottan érintett, alacsony jövedelmű területeken javult a legnagyobb mértékben.

Mivel az építészeti bűnmegelőzés a bűnalkalmak csökkentésére helyezi a hangsúlyt, ezért a szituációs bűnmegelőzési módszerek közé tartozik. Olyan környezeti kialakítás a célja, amely a bűnelkövetőt eredeti szándékától eltéríti. Ronald Clarke 1983-ban három fő kategóriába sorolta a szituációs bűnmegelőzési eszközöket.¹⁰ Az elméletet folyamatosan fejlesztve 2003-ban Cornish és Clarke rendszerezte a szituációs bűnmegelőzés 25 technikáját.¹¹ Ezeket öt fő csoportba sorolták: az erőfeszítés növelése, a kockázat növelése, a haszon csökkentése, a provokáció csökkentése és a kifogások megszüntetése. Ezeknek az elveknek nagy része az építészeti bűnmegelőzés eszközei között is megjelennek.

A 2000-es évek óta az építészeti bűnmegelőzés elvei és eredményei nemzetközi hírnévre tettek szert. Az egész világon egyre több tervező és lakóközösség veszi át, majd alkalmazza sikerrel az építészeti bűnmegelőzés ötletét és alapelveit.

[1]   Guerry, André-Michel: Essai sur la statistique morale de la France. Paris: Crochard, 1833.

[2]   Adolphe Quételet: Sur l’homme et le développement de ses facultés, ou Essai de physique sociale, 1835

[3]   Shaw, Clifford R.; Zorbaugh, Harvey; McKay, Henry D. & Cottrell, Leonard S.: Delinquency Areas. Chicago:                        University of Chicago Press, 1929

[4]   Jacobs, Jane: The Death and Life of Great American Cities. New York: Random House, 1961

[5]   Newman, Oscar: Defensible Space, 1972

[6]   Jeffery, C. Ray: Crime Prevention Through Environmental Design. Beverly Hills, CA: Sage Publications, 1971

[7]   Appleyard, Donald: Livable Streets, University of California Press, Berkeley, 1981

[8]   James Q. Wilson and George L. Kelling: Broken Windows: The police and neighborhood safety, 1982

[9]   Crowe, Timothy: Crime Prevention Through Environmental Design. 2nd edition. Boston: Butterworth - Heinman, 2000

[10]   Clarke, R. V.: Situational Crime Prevention: Its Theoretical Basis and Practical Scope. Crime and Justice:

An Annual Review of Research, 4, 225-256., 1983

[11]  http://www.popcenter.org/library/25%20techniques%20grid.pdf